Mondd el, hogy soha nem jössz vissza
Edward keze a derekamon pihent, s nem tudtam nem észrevenni, hogy nem hideg. Nem fog el a jeges borzongás attól, ahogy hozzám ér. Nem jött el a megnyugtató tél, nem szűnt meg a világ.
Hallgatlak – suttogta.
Nehéz. - motyogtam, a szememet porzó könnyek égették. A szavak a torkomba forrtak.
Tudom.
Nem szeretném tovább húzni. Szeretném, hogy tudd..., ezt tudnod kell – fogtam két kezem közé az arcát. - Semmiről sem tehetsz, érted? Ezt értened kell. Az, ami jönni fog, nem a te hibád. Rengeteg ok – pörgettem vissza a szemem előtt az eseményeket. Elment. Veszteség. Erdő. Fájdalom. Tyler érintése. Fürdő. Vér. Koszos falak. Charlie arca. Veszteség. - vezetett el ideáig. Elmentél... - haraptam be a számat, s próbáltam összeszedni magam. - Tudom, hogy menned kellett. Én tudom, csak miután ott hagytál, fájdalmasan üresnek éreztem magam. Olyan hülye dolog ez a szerelem. Hatalmat ad a másiknak arra, hogy összetörjön. Ez az egyetlen dolog, amit utánad megtanultam. Nem találtam önmagam. Forks még szürkébb, s színtelenebbé vált. Az arcok üresnek és elhasználtnak tűntek körülöttem. Nem voltál ott, hogy napfényt hozzál az életembe, nem volt velem Alice, hogy megnyugtasson. Utáltam azt az érzést, hogy csak játék voltam. S ez belém ivódott, a csontom velejéig egészen az üres mellkasomig, hogy egy játékszer voltam. Eme tudat megerősítésében örömmel segítettek az osztálytársaim. Örömmel tettek közröhej tárgyává, hogy komolyan elhittem azt, hogy egy olyan pasi mint te és egy olyan lányt mint én együtt lehet. De félre ne érts. Soha nem haragudtam rád. Megértettelek. Te egyszerűen rásegítettél az elkerülhetetlenre. Túl sokáig egyensúlyoztam két világ között. Túl sokáig kerestem a helyem, s túl sokáig harcoltam a természetfelettivel. Te tulajdonképpen meghosszabbítottad a életemet pár hónappal. Bevezettél a szépbe, abba az életbe, ahogy élnem kéne. Ahogy mások önmaguktól képesek látni a világot. Tehát neked csak hálával tartozom, s soha ne érzed úgy, hogy maradnod kellett volna. - fogtam meg az arcát. - Én hálás vagyok Neked. És köszönök mindent.
Hogy mondhatod, hogy nem én tehetek róla?
Edward. Nem hallod meg, amit mondok neked. Hálás vagyok csupán azért, hogy megismerhettelek. Közel sem vagyok tökéletes ember. Igyekeztem minden eltanulni tőled, de ez kevés. Te olyan csodálatos vagy, érted? - mosolyogtam rá.
Akkor ki? Ki tette ezt veled? - rázta meg a fejét.
Én nem vagyok elég erős... - húztam el a számat. - Nem sújtottak akkora problémák, hiszen mindenki átesik egyszer az első igazi szakításon, rengeteg embert bántanak az osztálytársai..., viszont én úgy éreztem, hogy nem Téged, hanem magamat veszítettem el. De..., ha ez nem lett volna elég, hogy éppen kerestem önmagamat... Mike megint aranyos volt, de szokásához híven elrontott mindent – ráztam a fejem. - Aznap, amikor felfogtam, hogy végleg elvesztettelek titeket, az iskola előtt ültem a kocsiban, és csak élveztem a magányt és az önpusztítást. De Mike..., oh Mike nem bírta ki, mert neki tudnia kellett mi van velem. Hol vagytok, miért nem jöttetek iskolába. Neki kérdeznie kellett. Neki ki kellett belőlem szedni, hogy Ti már nem lesztek. Soha. Miután Mike kérdezősködött láttam valamit Tyler szemében, amitől menekülnöm kellett. Fényt, de nem olyasmit, ahogy te néztél rám – mosolyogtam. Könnyebb volt ez a fajta gesztus, mint elmondani, mennyire vágyok rá, hogy ismét, ismét így nézzen rám. - Hetekig nyugtom volt, az osztálytársaim is fokozatosan lekoptak. Legalábbis azt hittem. Tudhattam volna, hogy Tyler annyira... görény, elkényeztetett, hogy nem fogja fel, nem kérek belőle – szűrtem a fogam között. - Aznap a haverjaival kiabált utánam a folyosón, de nem vettem komolyan. De Tyler..., csak erre várt. És én, nem is emlékeztem, hogy mit tettem, érted? Hogy megöltem őt – feleltem higgadtak. - Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol összeroppantam idegileg – tettem hozzá szintén nyugodtan.
Nincs mit ezen túlmagyarázni. Már emlékszem a kattanásra az agyamban, amit akkor hallottam, ahogy megláttam a vért végigcsöppenni a késemen egyenesen a padlóra. Éreztem, ahogy elveszítem a józan eszem. Ahogy normálisból átváltok egy megszállott ember nézőpontjába. Valami olyasmi, neeem, ez nem történhetett meg! - gondoltam és újra magamon éreztem a szemem sarkából kigördülő forró, kétségbeesett könnycseppeket.
És mindezek mellett Charlie hihetetlen erős volt. Ameddig én fokozatosan veszítettem el a valóságot, ő képes volt azt mondani, hogy tudja, minden rendben lesz. Képes volt higgadtan gondolkodni és cselekedni. Elvitte a hullát, és engem meg anyámhoz akart küldeni. Én pedig úgy tekintettem rá mint egy ellenségre! Fel sem fogtam mi történt... egyszerűen mindent el akartam felejteni, és bebeszéltem magamnak, hogy apám azért akar kitenni, hogy soha többé ne láthassalak titeket. Hogy a Tyler-ügy meg sem történt. És én kiborultam. Innen szerintem tudod mit csináltam – mosolyogtam rá bárgyún. - Anyu tudott mindenről. Láttam a szemén a kórházban. Megvetés volt benne? Nem. Csak szeretet. Olyasfajta, amitől fulladtam. Hogy szerethet valaki ennyire azután is, amit tettem?
Úgy, ahogy te is szerettél engem, pedig tisztában voltál a múltammal. Ez hihetetlen, de hidd el, így van. Talán egyszer meghallod, amit mondok neked.
Dorothy szemszöge
Ez hihetetlen – mosolyogtam a lányra. Bár biztosra vettem, hogy nem hall. -, de lehet, hogy így van. Talán egyszer meghallod, amit mondok neked.
Arca gyönyörű, sápadt és elgyötört volt. Szegény kicsi szívem – simítottam bele a párnán szétomló haján. Szíve rendezetlenül vert. Biztos álmodott valamit – gondoltam a monitorra nézve.
Már csak kicsit kell kibírnod. Mindjárt vége lesz – suttogtam neki.
Dr. Caleb szerint eljött az idő, hogy a leány felébredjen és szembenézzen a valósággal. A diagnózis alapján állandó tagadásban él és a gyógyulást nem segíti az álmok-országa.
Pedig, ha... - kezdtem bele halkan - engem kérdeznek, sokkal jobb neked ott. - haraptam a szádba.
Nem segít, nem segít. Miért? Talán az segít, hogy arra ébred fel, hogy az édesapja meghalt? Ugyanis ezt is közölni kell a „szembenézés” végett. Mert ez segít a gyógyulásban. Hát persze, dr. Caleb. Hát persze.
A zsebeb egyszeriben elnehezedett. Nem. Nem tehetem meg, amit kért. Erre a gondolatra a két levél ólomsúlyként kezdett húzni.
Szabályellenes – ráztam erősen a fejem, majd kisiettem a szobából.
Bella szemszöge
Már csak egy kicsit kell kibírnod.
Charlie meghalt. Érzem, hogy elveszítettem. - kezdtem bele, és láttam magam előtt, ahogy a tekintetem üressé válik. - Én ezt nem bírom.
Ez hülyeség, Bella, Charlie aggódik...
Felnéztem a plafonra, amely most halványabbnak, homályosabbnak tűnt, mint öt perce.
Ott voltam. Láttam. Éreztem, amit ő. Telefonhívás, fájdalom, semmi... - szorítottam le a szemem. - Ő volt az egyetlen, akihez közel éreztem magam. Soha nem mondtam ki, mennyit jelent nekem. De mostanában, olyan volt, mintha ikrek lennénk. Most jöttem rá, hogy szenvedett mellettem. Hiába volt a „jól vagyok” szerep – Charlie érezte a fájdalmamat. És tudta, hogy ez lesz. Van... volt egy kapocs köztünk. Amit már nem érzek. Hiányzik belőlem valami, ami nem te vagy... Érted?
Mélyen belenéztem a szemébe, de nem felelt. Én pedig már biztos voltam.
Tudtam, hogy nem lehet ő. Tudtam, mert Vele felrúgtam azt a szabályt, hogy az ember csak egyszer lehet szerelmes valakibe. Én minden egyes alkalommal szerelmes lettem, amikor belenéztem a szemébe.
Az óra szerint hajnali kettő volt, megtörte a szoba sötétségét, megvilágította a teret.
Egy szellemnek éreztem magam. Szelleme annak a lánynak, aki egyszer voltam. Nekem, Isabella Swannak soha nem volt érdekes élete. Nem láttam értelmét bonyolítani, hiszen eleve egy bonyolult lélek vagyok, gyakran magam sem tudom előre megmondani, hogyan reagálok le egy helyzetet.
Edward – nyögtem, és utána nyúltam. A magány egyre jobban terjedt szét az ereimben. - Könyörgöm, figyelj rám nagyon... - és az eddigi nyugalmam elszállt. Sírni kezdtem. Most már éreztem a fojtogató érzést a torkomban, a meleg könnycseppeket végigfolyni egymás után az arcomon.
Dorothy szemszöge
Mit keresek én itt megint? - kérdeztem magamtól, ahogy Bellát figyeltem az íróasztalánál lévő széken üldögélve. Szórakozottan játszottam a rajta lévő, egy hónapja érintetlen tollal és papírral.
Hirtelen kirázott a hideg és a szívemhez kaptam. Hangot hallottam.
De ez lehetetlen.
Olyan iparkodva álltam fel a székből, hogy szinte kiestem.
Az ágyhoz rohantam. Isabella sírt, megállíthatatlanul zokogni kezdett a semmiből. A könnycseppek olyan gyorsan folytak végig az arcán, hogy a pólójának nyaki része és a párnája elszíneződött a nedves anyagtól.
Kétségbeestem. Eljött az idő, amire kért. Amire kért az altatás előtt félkómás állapotban. Most szólhatok dr. Calebnek vagy megtehetem, amit kért.
Edward – sírta.
Edward? A volt barátja?
Figyelj, figyelj rám... nagyon... - nyögte elfúló hangon. - Jegyezd meg, amit mondok neked, most. Tudnod kell..., csak azt szeretném, hogy tudd, soha nem voltam tökéletes ember. Viszont, találtam egy okot magamnak, hogy más legyek, mint amilyen voltam. Egy okot, hogy leépítsek az alapokig... és jobb ember legyek. És ez az ok... ez az ok Te vagy, érted? Sajnálom, annyira sajnálom, hogy bántalak most, és kívánom, hogy bár magammal vihetném az összes fájdalmadat. Én soha nem akartam ezt tenni!
Szinte már kiabált. Libabőrös lettem a félelemtől, és szinte már a zsigereimben éreztem, hogy rám fogják nyitni az ajtót és lebuktam. Nemcsak neki nem tudtam segíteni, de börtönbe is fogok kerülni.
Mielőtt elmegyek, hallod, tudnod kell, hogy szeretlek. Szeretlek téged. - motyogta, és hangszíne valamivel nyugodtabb volt.
Itt az idő.
Ez a lány már halott. Leélheti az életét egy elzárt, kipárnázott különszobában lekötözve, hogy véletlenül se ártson magának, vagy egy apró mozdulattal segíthetek neki.
A szívem olyan hangosan dübörgött, hogy attól féltem, kihallatszik. Lassan, lélegzetvisszafojtva lépkedtem az infúziós palack felé. És megtettem. Lehunytam a szemem.
Embólia.
Bella Swan
Edward - kaptam utána riadtan. - Fázom! Nagyon fázom! - sírtam.
Ssh, minden rendben lesz – ölelt át karjával, de én egyre jobban reszketni kezdtem.
Fázom... - suttogtam, és fogam összekoccant. - És félek. Nagyon félek – bőgtem és a mellkasába bújtam.
Sshh, rendben leszel, nyugalom. Elmúlik!
Ha Alice keresni fog, nem tudhatja meg rajta kívül senki. - súgtam, miközben a jeges félelem úrrá lett a testemen.
Edward elengedett. Lassan, biztosan felállt. Fél négy volt – pillantottam az órára, ami megvilágította kemény arcát.
Biccentett egyet, és kibámult az ablakon. A félelem ezzel együtt csökkenni kezdett, szinte elengedett a mardosó fájdalom.
A magány, ami szorosan tartott, elkezdett szertefoszlani.
Edward újra rám bámult, de szeme sötét volt. Szinte csokoládébarna. Megérintette az arcát, ami mintha lágyabb lett volna, vonásai kedvesebbek, nyugodtabbak voltak mint egy perce. Lehunytam a szemem és engedtem, hogy az összes félelmem feloldozza a testemet. Hogy szabad legyek.
Könnyűnek, szinte légiesnek éreztem magam, mikor kinyitottam a szemem.
Nem Edwardot láttam, és ez nem lepett meg.
Farkasszemet néztem... önmagammal. A saját szellememmel, ami velem maradt egészen eddig.
Ott állt velem szemben az a lány, akit olyan jól ismertem. Kifejezéstelen, nyugodt arc, mélyreható tekintet. Az a lány, akit kerestem...
Aki kísértett.
Csont fehér kezét kinyújtotta értem. Már nem menekült. Már nem csak szállt körülöttem, baj jóslóan a fejem felett, nem öltött álcát, hanem megtalált.
Felálltam, és félelem nélkül helyeztem a tenyerébe a tenyerem. Az érzés kitöltötte a bensőmet, felmelegítette a bőrömet és egészen a lelkemig hatolt. Éreztem, ahogy forró, szinte lángoló teste átöleli az enyémet, szinte eggyé fonódunk. Erősen kapaszkodtam a hátába puha haján keresztül és mélyeket lélegeztem bőréből.
Elmúlt - súgta csengő hangon, és szorításunk gyengült.
Egyedül, már csak egyedül álltam az üres szobában, mégis teljesnek éreztem magam.
A falakon lassan fény szűrődött be, amely elvakította a szememet.
Charlie? - gondoltam, és hunyorogva az alakra bámultam, aki megjelent a beszűrődő fénnyel.
Az árny kinyújtotta a kezét, és hívott magához. Egészen a fényes csóva közepére.
És én tudtam, fenntartás nélkül elindultam felé, Charlie mosolyának jelenléte belengte a szobát, és szinte már boldognak éreztem magam.
Epilógus
Alice szemszöge
1 hónap múlva
Biztos vagy benne? - mormogta Jasper, mikor elhagytuk „Üdvözöljük Forks”-ban táblát.
Nem látok. - ráztam a fejem. - Nem tudtam megtenni, amit Edward kért. Rossz érzésem volt. Megpróbáltam rákapcsolódni Bella jövőjére... de semmi. - daráltam lázasan.
Hirtelen nyugalom öntötte el a testemet, teljesen lazának éreztem magam.
Hálás mosolyt villantottam Jasperre, aki csak biccentett egyet.
Leparkoltunk az ismerős kis ház előtt, fehér ablakeret, mohás cserép, sűrű fű. De valami megváltozott. Éreztem a levegőben. A légkörben.
Jasper megfogta a kezem és a kopottas ajtóhoz vezetett. Ütemesen, kicsit sürgetően kopogtatni kezdtem. Nem érzem... Ismeretlen... Más, nehézkesebb lépések...
Nem! Ez nem Charlie! - kezdtem pánikba esni és most Jasper sem nyugtatott meg.
Megyek már! - nyammogta egy idős úr
Ő NEM BELLA! - markoltam meg világoskék pólóját. Az anyag megadta magát és nagyot reccsent.
Nyikorogva kinyílt az ajtó, és egy öreg férfi vizslatott kicsi, hártyás szemén keresztül.
Egy hang sem jött ki a torkomon.
Charlie Swant keressük – szólalt meg Jasper édes, behízelgő hangon.
Charlie Swant? Nem, nem, rossz helyen járnak. Ebben a házban semmiféle Charlie Swan nem él – felelte és csukta volna be az ajtót.
A lábamat épp időben tettem a küszöbre, így nem tudta becsukni. Bosszúsan nézett rám.
Az illata és a modora hasonlított Charlieéra. De mégsem ő volt.
Övé volt a lakás – morogtam, mire Jazz megszorította a kezem.
Volt. - mondta a férfi. - Meghalt.
Felelte és becsapta az ajtót. Az orrom előtt.
A szavak a fülemben visszhangoztak.
Meghalt. - leheltem.
Bella biztos elköltözött – próbálkozott Jasper.
Biztos. - bólogattam, de... - Menjünk el a temetőbe. A kedvemért. El szeretnék búcsúzni tőle. - csaptam el az arcom, és elindultam lassan a kocsink felé.
Éreztem és hallottam is, hogy követ, de nem szólalt meg. Egy szót sem szólt hozzám.
Rátértünk a főútra. Egyedül a motor halk zümmögését lehetett hallani és az eső csöndes, ütemes kopogását a szélvédőn.
Alkonyodott. A lemenő nap vörösesre festette a tájat és a vaskerítést. A parkolóban csak egy öreg autó állt, a virágárus zárva volt. Az eső időközben felerősödött, komor köd telepedett a sírok közé. Érezni lehetett már az autóból a felázott föld illatát.
Jasper beparkolt az autó mellé és kinyitotta nekem az ajtót. Elfintorodtam, mikor megéreztem a halál jellegzetes szagát terjengeni a levegőben. Halott szívem elszorult és legszívesebben sikítottam volna: Charlie is itt van eltemetve, és hosszú napok óta nyugszik a sírjában.
Kitárta a rozoga, rozsdás kaput. A nyikorgás visszhangzott a fák között.
A fekete magassarkúmba beleragadta sár, hajam teljesen az arcomhoz tapadt, testhezálló fekete ruhám átázott. Szorosan kapaszkodtam Jasperbe. No nem azért, mert elesnék. Féltem, hogy megállok és nem merek tovább bóklászni a sírok között, egészen addig, ameddig megtaláljuk Charlieét. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy vége.
És azt sem tudjuk, mi történt. Nem segíthettünk Bellának a temetésben. Nem támogattuk. Elmentünk.
Jasper gyorsított és szinte vontatott engem is. Hosszú lépteit a tocsogó sár jelezte, komor arcát elfedték átázott méz szőke fürtjei. Ismertem. Hasonló gondolatok járhattak az ő fejében is.
Előremutatott, mire az ég hatalmasat dörrent, és szinte rázkódott a talaj.
Charlie Swan
1964-2006
- állt egy jó 100 méterre lévő kőtáblán.
Most már suhantam. Valami vitt előre. Nagyjából fél másodperc alatt a sír mellett termettem, de azzal le is fagytam.
Jasper! - kiáltottam, és hangom remegett, szaggatott volt.
Megfogta a derekamat és kérdőn nézett rám.
Kinyújtottam sápadt, reszkető kezem. Charlie mellett is volt egy sír.
Mellkasomat a mellkasába fúrtam, és az egész testemet átjárta a remegés.
De a képet nem tudtam kiverni a fejemből:
Isabella Marie Swan
1988 – 2006
Hervadó sírvirágok illata beférkőzött lüktető fejembe, miközben szememet porzó könnyek égették.
Ő halott! - fuldokoltam.
Simogatni kezdte a hátam.
Shh...
Mennyien szerették őket! - bőgtem. - Nézz csak a sok virágra! Nézd mennyien eljöttek! Nézd mennyien tudják mi történt! És mi nem! Nem voltunk itt! Nem láttam! Jasper, nem láttam! Az egész az én hibám!
Öklömmel a mellkasát kezdtem verni, mire erősebben húzott maga mellé.
Nem tettünk semmit! - folytattam. - tudtuk, hogy baj van! Az egész család tudta! Edward is tudta! Edward is! Mégse tett semmit! Semmit! Nézd meg – mutattam a két sírra – mit tettünk!
Szavaim elakadtak, tüdőmből kiszorult az összes levegő, mellkasomat sajgó fájdalom szorította egyre összébb, úgy éreztem, hogy megfulladok.
Kivágtam magam az öleléséből és futni kezdtem olyan gyorsan, amennyire a lábaim bírták. Hallottam, hogy követni kezd, és még jobban megerőltettem magam. Majdnem fél kilométernyi távolságot sikerült fenntartanom.
Nem álltam meg a ház előtt, egyszerűen felugrottam a fára, és bemásztam a nyitott ablakon át.
Megráztam a fejem. Bella szobája érintetlen volt, az illata még a levegőben terjengett. Egyedül az jelezte, hogy nem él már itt senki, hogy hatalmas kartondobozok voltak a szobám, és a polcok, szekrények üresen álltak.
Kell lennie valaminek. Valaminek, ami megmagyarázza, hogy mi történt. Ez nem lehet. Ez valami rossz vicc.
Lent szólt a TV és ételt melegítettek a mikróban. Ráadásul romlottat.
Összehúztam az orrom, de némán, hangtalanul turkálni kezdtem a dobozokban. Összeszorult a szívem, amikor a kezembe akadt az a blúz, amit még tőlem kapott. És ez a szoknya... Soha nem vette fel. Pedig mennyire jól állt volna neki...
Átnézegettem a dobozokat, és képtelen voltam felfogni, hogy soha többé nem láthatom. Hiszen még érzem az illatát! Még lüktet a szoba Bellától!
Megérkezett ő is. Jasper lent várakozott. Nem jött fel hozzám.
Ha tehettem volna, most könnyeznék. Megállás nélkül. Ordítanék. Rombolnék.
Felálltam. Az asztalhoz sétáltam, és kihúztam a fiókot.
Bár ne tettem volna. Soha. A halotti jelentés állt benne.
Megérintettem az orrom, majd egy hirtelen mozdulattal megmarkoltam a fehér papírt.
A szavak értelmetlenek voltak.
Elmegyógyintézet? Halál oka legyengülés?
Bella?!
Ráztam a fejem, a szemem cikázott a sorok között. Levágtam a papírt.
Összeszorítottam a fogam, kicsit hangosabb voltam. Lélegzetvisszafojtva füleltem, hogy meghallott-e az öreg.
Nem volt változás.
Erre ismét ingatni kezdtem a fejem. Elmegyógyintézet. Legyengülés. Skizofrénia.
Mit tettünk vele? Soha nem bocsájtok meg magamnak. Nem voltam elég erős. Nem álltam ki a nézőpontom mellett. Miért nem tettem?
Beljebb nyúltam a fiúkba. Mintha keresnék valamit.
Ujjaim megakadtak egy összegyűrt papírcetlin, ami egyenes a fiúk szélében lapult meg.
Szívem nagyot dobbant volna, ha lenne, de így is éreztem az érzést.
Nem hittem el, amit láttam.
Egy levél volt.
Nekem.
Drága Alice!
Mielőtt beleegyeznének a szüleim, hogy szitára szűrjék az agyam, s minden emléket elfelejtessenek velem ebben a földi nyomorban, el akarom Neked mondani, hogy én nem akarok felejteni. Milyen életem lenne emlékek nélkül? Az emlékek éltetnek még engem. Ezek tudatják velem, hogy nem vagyok őrült.
Én nem akarlak Titeket soha elfelejteni.
Nem akarom ezen a helyen leélni az életem.
És nem is fogom. Azt viszont már a maradék eszemmel is tudom, hogy egyszer rájössz, hogy mit tettem. Megkértem az egyik nővért, hogy öljön meg, amikor felébredek, és arra is, hogy ezt a levelet juttassa el az otthonomba.
Nekem már csak a halál maradt, Alice. Ti viszont élhettek. Élnetek kell!
Most meg vagy ijedve és haragszol rám. Ezt is tudom. Viszont ha valaha eljut hozzád ez a levél, kérlek, figyelj rám.
Mikor ezeket a sorokat olvasod, én halott leszek. Nagyon remélem, hogy még nem szóltál erről senkinek, hogy nem késtem el a levéllel.
Tudom, hogy erős vagy és képes arra, amit kérek tőled.
Hívd fel a családodat és mond meg nekik, hogy soha nem térsz vissza. Színleld, hogy a TE döntésed. Hogy változásra vágysz. Hogy nem bírod tovább. Színleld, hogy akarod.
El kéne vesztened az emlékeid, de nem megy. Tudom. Ezért kell elmenned. Elmenned Jasperrel. Nem találkozhatsz Edwarddal! Nem akarom, hogy bűntudatból megölje magát. És a gondolatid elárulnának engem. Mert tudom, hogy képtelen lennél egy létezésen át titkolózni.
Kérlek.
Szerettelek titeket egész életemben! Hidd el, helyesen döntöttem. Így a legjobb. Mindenkinek.
Kérlek, próbálj elfelejteni. Indíts tisztalappal az életedben.
Tudom, hogy nagyot kérek! Tudom. De gondolj Edwardra! Gondolj bele, mit tenne, ha megtudná, hogy meghaltam! Mondd el neki évek múltán telefonon, hogy láttál az utcán. Boldog vagyok a gyerekeimmel, a férjemmel, a friss diplomámmal. Hogy tovább léptem és boldog vagyok. Olyan életet élek, amelyet elképzelt nekem. Teljeset. Vámpírmenteset.
Említettem már, hogy mindig orvosira szerettem volna menni? Na, nem olyanra, amelyben mindennap érintkezem vérrel, hanem mondjuk gyerek pszichológus. Annyira foglalkoztam volna gyerekekkel. Volna...
És tudom, hogy ez rémes, de tiszta szívemből érzem, hogy Edward megtalálja azt a személyt, aki pontosan olyan, mint ő. Megadja neked azt, amit megérdemel. De nem én vagyok az, én képtelen voltam rá. Ezért örülök a döntésének. Egyszer, tudom, hogy nagyon boldog lesz. Ehhez viszont, oh, Alice, az kell, hogy ne tudjon semmiről, ami velem kapcsolatos!
Lassan be kéne fejeznem a levelem, rossz vagyok a búcsúzkodásban. Nincs annál rosszabb. Megköszönni mindent, lezárni a témát, elválni majd elbúcsúzni. De igazából erre nincsenek szavak, vagy jó mondatok. Nem tudom, mit írhatnék, ami kifejezi, mennyire hálás vagyok NEKTEK!
Borzasztónak érzem most az örökre elválás pillanatát. Borzasztóbbnak a közelgő halálomnál. A halál legalább lezár egy szakaszt, valamit, aminek vége kell, hogy legyen - de örökre elbúcsúzni annyi, mintha ennek a pillanatnyi pillanatnak jéghideg rémsége ott maradna utolsó percünkig az élő szívbe szúrva. Ezért sajnálom, hogy megtaláltad a levelem. Hogy megtudtad mi történt velem, Hogy kutakodtál és Te nem adtad fel.
Soha nem akartam, hogy csak fél életet élj. Ezért az a kívánságom tőled, hogy légy boldog. Örülj az életnek. Mosolyogj a jó időre. Élvezd a szabadságod.
Köszönöm, hogy barátnőm voltál. Köszönöm, hogy annyiszor velem voltál. Köszönöm... akkor is, ha szerinted fölösleges. Sérülések százait hordom magamban, miközben úgy kell tennem, mintha én akarnám. Ma, hogy írom ezt a levelet, úgy érzem nem vagyok egyedül. És ezért hálás vagyok neked, mert mosollyal a számon fogok tudni elaludni.
Alice. Köszönök neked mindent. És kérlek!
Bella
Üresnek éreztem és elhagyatottnak magam. Az eső most arra emlékeztetett engem, mintha az ég könnyezne, és én nekem nincs elég erőm, hogy megnyugtassam. Csend. Ez honolt a lakásban. Csak a csend maradt. A világ megszűnt körülöttem. Véget ért. És még csak esélyem sem volt segíteni.
Semmi nem maradt belőlem. Összetört minden, ami én vagyok. Nem tudtam őt megvédeni. Hogy köszönhet meg ezek után nekem bármit is?
Összegyűrtem egészen apróra a papírt, és szinte kimenekültem ólomsúlyú lábaimmal a szobából. A sebesség nem okozott örömöt.
Jasper kinyújtotta értem a karját, miközben a fáról ugrottam le. De én kikerültem őt, és egyenes mellé érkeztem a földre.
Találtál valamit? - érdeklődött kedvesen.
Hogy érdemelhetem meg a szeretetét?
Nem mehetünk vissza, Jasper.
Suttogtam. Hangom számomra is ismeretlenül, üresen csengett.
Arca nem sugárzott meglepettséget.
Te ezt már rég átgondoltad, igaz?
Át. - biccentett.
Két karját körém fonva szorosan magához ölelt. Egy szívdobbanásnyi időre meglepett, majd én is épp oly erősen átkaroltam őt. Csak úgy magához szorított. Mintha azt akarná éreztetni, hogy minden rendben lesz. Meg akarna nyugtatni.
Mit mondunk Esmé-nek? És Emmett? Rosalie? Carline? De még Edward is! Ők a családunk! - néztem fel rá.
Ameddig te itt vagy nekem, hidd el, nincs senki másra szükségem – suttogta. - És így lesz a legjobb nekik is. Főleg Edwardnak... - húzta el egy pillanatra a száját.
De...
Nincs de, Alice. Nem mehetünk vissza. Te is tudod.
Képtelen voltam megszólalni. A levegő mintha megfagyott volna. A halál szaga és jelenléte felerősödött. Valóságos volt a gyász, amelyet a szívemben éreztem.
Megfogta a kezem és megszorította. Ebben az érintésben volt valami biztató. Hogy együtt képesek leszünk megcsinálni és áldozatot hozni.
Belenéztünk a lemenő napba, amely lassan eltűnt a fák kereszttüzében. Mindketten tudtunk, hogy mire másnap ismét felbukkan, mi már máshol leszünk. Már az új otthonunkat fogjuk tervezgetni egy ismeretlen helyen.
Jasper átölelte a derekamat és lassan, emberi tempóban sétálni kezdtünk az út szélén, a nappal szemben. Az eső már csak szemerkélt, alig esett. De a fejünkben annál nagyobb volt a vihar.
Mindeni vágyik valamire. A reményre, változásra, szeretetre, de van aki, halálra. És egyszer csak bekövetkezik, mert megvan a hatalmunk, hogy megvalósítsuk vágyainkat. Az álom valóra válik, és végül a válasz az élet nagy kérdéseire úgy bukkan fel, mint felkelő nap a hegyek mögül. A válasz és a titok egyszerű: a másikban rejlik. Az emberek és minden emberi érzelemmel felruházott lény tulajdonképpen csak egy társra vágyik. Hogy érezzük, nem vagyunk egyedül, van, aki fogja a kezünket a nehéz időkben. Akivel képesek vagyunk a gyökeres változásokat véghez vinni.
Bella Swan egyedül volt. Sikolyait senki nem hallotta meg, az emberek elfordultak tőle. Senki nem volt elég bátor, hogy azt mondja neki: rendben leszel. Szeretünk és nekünk még szükségünk van rád. Mert az emberek többsége gyáva kimondani, amit a szíve mélyén gondol arról, akit szemmelláthatóan kirekesztenek és bántalmaznak.
Pedig megmenthették volna, ha valaki elég bátor és képes szívből ezt a szemébe mondani.
De most már késő. Mert a világ ilyen. Gyakran elfordul attól, akinek szüksége van a támogatásra, a biztató kézszorításra.
„Az öngyilkosságba mindig két ember hal bele. Éppen ez az értelme.”
Marilyn Monroe
Vége
